„Álmokat árulok, könnyű kis vigasztalást,
édes és ártalmatlan kísértéseket, hogy a szentek fancsali képpel pottyanjanak a
magasból a pralinés és nugátos tálcák közé. Hát, olyan nagy bűn ez?”
Érkezés,
várakozás, változás, kiteljesülés és elmúlás ilyen az élet, és ezt az utat
járja be Harris könyve is. Mint egy
csésze forró étcsokoládé: kicsit édes, kesernyés mellékzöngével, sűrű, krémes,
átmelegíti a testet, és felhevíti az érzékeket, bársonyosan szétterjed és a
végén egyszerűen nem tudjuk elengedni az üres csészét; egyetlen gondolat marad
csupán „Kell még!”.
Honnan:
Könyvtárban
töltött félórás kóborlás után jött haza velem. Valami kellett a Csipkeolvasó
után, ami tovább simogatja a lelkem.
Gondolatok:
Nem
először volt itthon nálam a kicsit gyűrött, kávéfoltos kötet. Remélem, hogy
akik előttem is forgatták, csupán azért voltak ennyire hanyagok, mert teljesen
belemerültek az írónő szavaiba, elvesztek a sorok között és azért nem tudtak az
őket körülvevő anyagi világra koncentrálni, mert a betűk és szavak kavalkádja
teljesen elvarázsolta őket, és nem tudtak ettől a vibráló ködtől a reggelire, a
csészére vagy a gravitációra figyelni. Túlságosan lekötötte a figyelmüket a
könyv és nem csak egyszerűen bénák, hanyagok, vagy figyelmetlenek voltak.
Lehet, hogy csak rám volt ilyen hatással, hogy mindezekre nem tudtam
koncentrálni, miközben vittem magammal helyiségről helyiségre, tettem vettem és
közben olvastam, meg megállva a szoba közepén, majd bekucorodva székbe, ágyba,
kanapéba épp ami adódott. Kívánom, hogy az elődeim is hasonló kellemes, borús
és léleksimogató pillanatokkal gazdagodjanak általa, mint ahogy velem történt.
„Boldogság. Egyszerű, mint egy csésze csokoládé, vagy tekervényes, mint az emberi szív. Keserű. Édes. Élettől lüktető.”
Őszintén
harmadszorra kölcsönöztem a könyvet, de az első két alakalommal csak az első
fejezetig jutottam. Szerintem a kötet azért taszított, mert nem értünk meg
egymásra, ő komolyabban gondolta, hogy mély hatást gyakorol rám, én viszont
csak kellemes, üde, semmitmondó perceket vártam tőle. Most jött el a mi közös
időnk! Észrevétlenül suhantak a lapok egymás után, és csalódottan vettem észre,
hogy már egy fejezettel megint előrébb tartok. Beosztó voltam vele szemben, el
akartam húzni a perceket, a pillanatot, másrészt vizsgaidőszakban csak apró
részletekkel jutalmazom magam, és a nap fénypontját mindig a rövid olvasással
töltött percek adják, mint megérdemelt ajándékok a kínzó napi hajtásért.
Ez
egy finoman meghangolt történet tele lágy dallamokkal, amik érzéseket keltenek,
végigsimítanak a bőrön lúdbőrt hagyva maguk után, annyira érzékletes
leírásokkal, hogy a képzeletünket teljesen kikapcsolhatjuk, miközben érezzük az
ízeket, szagokat és a pillanatok múlását.
„Az állandóság gondosan felépített álma csak annyit ér, mint a homokvár a tengerparton. Még a dagályig sem tart ki: szétmállasztja a nap, és reggelre jóformán nyoma sem marad.”
Írhatnék
a főhősök jelleméről, a cselekmény száláról vagy az összeütköződő világnézetek
elemzéséről, de nem teszem meg. Hogy miért? Mert számomra nem ezeken volt
olvasás közben a hangsúly, hanem azon a kellemes állapoton és érzésen, amit a
sorok egymás után tovatűnő áradata közben kaptam. Békés boldog pillanatokat
kaptam általa, egyfajta csodálatos utazást, amit kár körmondatokkal
túlbeszélni. Köszönöm drága Joanne Harris a pillanatokat, amiket
szavaival adott nekem, most már tudom, hogy Önhöz és könyveihez nyugodt szívvel
fordulhatok, amikor a lelkem békére és nyugalomra vágyik. Tudom, hogy
védőbástyák lesznek számomra a könyvei a mindennapok forgatagába.
Értékelés:
Kedvenc rész:
„Az én koromban édes kislányom, az ember már úgy viselkedik, ahogy neki tetszik. Ha úgy tartja kedvem, nevetséges is lehetek.”
„Nem, nem: bármilyen messzire utazzunk is, a helyszínek őrzik a maguk azonosságát; csak a szív kezd málladozni előbb vagy utóbb. Vannak reggelek, amikor a szállodai tükörben elmosódik az arc, mintha a túl sok felszínes odapillantás koptatná. Tíz órára az ágynemű a mosodába kerül, a szőnyeget felporszívózták. Ahogy változtatjuk a helyünket, úgy cserélődnek a nevek a szállodai bejelentőkönyvekben, mi pedig sehol sem hagyunk nyomot, s mintha szellemek volnánk, árnyékot sem vetünk.”
„A túl sok poggyász csak arra jó, hogy az ember lassabban mozogjon.”
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése