Cassandra Clare: City of Lost Souls

Amikor már úgy tűnik, hogy minden rendben van, na olyankor üt be a krach. Clary és Jace azt hitte, hogy most már tényleg minden túlestek. Újra, félelem nélkül tudnak szeretni, őszintén bevallják egymásnak a legnagyobb félelmeiket és úgy tűnik, minden visszatér abba a szörnyűségesen lélekemelő pillanatba, amikor minden a helyére került. Ezután a fiú eltűnik, a lány egyedül marad, párban a hiánnyal és az űrrel. Clarynek minden erejére, vakmerőségére, és képességére szüksége van, hogy megküzdjön azokkal, akik feladták Jace keresését. Ezer teória, rémkép cikázik a szeme előtt ébren és álmok között hánykódva is. De a valóság mindennél kegyetlenebb. Valósággá válhat egy elejtett rémkép? Megtörténhet az elképzelhetetlen? Méregbe mártott igazság, vagy csak kifordított hazugság a Tündérek udvarában elhangzó mondat, miszerint: „Gyakran megtörténik, hogy mire valami értékes, amit elvesztettünk, előkerül, már nem olyan, mint amikor utoljára láttuk.”

Honnan: Cassandra Clare az egyik kedvenc íróm! ^.^

Kontra:

Hagy kezdjem a problémáimmal, és utána térjünk át a kellemesebb dolgokra. A legjobb hasonlatot erre a kötetre az animék világából tudnám hozni, mert mint ahogy Clary és Simon én is egy anime, manga fan vagyok. Van egy kedves, a vérfertőző szálával a Csontvárossal rokon lelkületű animém a Vampire Knight. Ennek a második évadával számomra párhuzamos szálon mozog az Elveszett lelkek városa. Hogy miért is? Mind a kettőnél az előzményt imádtam, a folytatás azonban már hagyott némi kívánni valót maga után. Ha az előzmény színes, akkor a folytatás fekete-fehér. Miért? Mert tele van visszaemlékezésekkel, a korábbi részekből átemelt részekkel, elmerengésekkel, párhuzamokkal és utalásokkal. Az animénél ennek az oka a költségvetési hiány volt –mellesleg tényleg az évad 2/3-a szürke az átvágott jelenetektől-, Clare esetében ezt a nyomás és a megrekedés számlájára írom. A nyomás hatalmas, hiszen olvasók tömegeit győzte meg, tette rajongójává, és kápráztatta el három köteten keresztül. Perzselt, robbantott, tört és gyilkolt. Ezzel pedig korunk egyik legjobb YA fantasy írójává vált. A folytatástól féltem és bár nem hozta a számomra megszokott színvonalat, még mindig teljes szívvel szerettem. Most viszont, - én sajnálom a legjobban - nem tudtam tiszta szívemből szeretni a könyvet.

Picit, mintha megrekedt és kiüresedett volna az írónő, lehet, hogy ezért éreztem erőltetettnek néhol a történetet. Mintha előtte lett volna egy számláló, és minden egyes megírt oldal után ütött volna rajta egyet, hogy biztos meglegyen a kvóta. Míg a Bukott angyalok városa vékonyabb, de tartalmilag korrektebb, addig Elveszett lelkek városa, terjengősebb és szétcsúszottabb lett, bár tartotta az eddig megszokott limitet. Olyan mintha Clare erői máshol lennének lekötve, mintha valami elvonná a figyelmet az elsőszülöttjének terelgetésétől, és így nem tudná hozni a saját maga által magasra rakott mércét. A kötet rengeteg elemében rokona a kezdő írói korszakában közzétett Harry Potter fanfictionjének, amit itt fordulatokkal, és átfedésekkel színesít, és kuszál össze, mégis az eddigi írásait ismerőket összezavarja vele. Elkezdtem aggódni, hogy valami baj van, hogy már elfogyott a muníció, amiből az írónő dolgozik, és áttér a sablonosságra az egyediség kárára. Milyen rossz is ilyen gondolatokkal megküzdeni olvasás közben, igaz? Ez a terelő erő, ami elvonta a figyelmemet, eddig soha nem volt jelen olvasás közben, mégis a könyvből szivárgott ki, és tett kételkedővé, passzívvá, nem olyan nyitottá, mint máskor, mikor kedvencem írását tartom a kezeim között.

„- Clary? – Jace félrebillentett fejjel tanulmányozta a lány arcát. – Ugye… ugye, szeretsz még?

- Én Jace Lightwoodot szeretem – felelte Clary. – Azt nem tudom, te ki vagy.”

Mindezek mellett az is furcsa volt, hogy folyamatosan olyan érzésem volt, mintha mindent, aminek nem hagyott folyást az előző kötetekben szabadon engedi, és fékezhetetlenül ad neki utat. Így szabadultak ki palackjukból a hormonok, okozva nem kevés csókcsatát, perszelő vagy éppen lángoló jelenetet, az olvasóban meg üzemzavart, ezek felfogásában, értelmezésében és megértésében.  A megszokott könnyedség viszont valahol gúzsba kötve, elzárva maradt.  Talán ez hiányzott a legjobban. 

Pro: 

És ahogy ígértem térjünk át a jó dolgokra, hiszen a kételyek útja mentén egy csomó csoda is körülvett, amikről nem lenne szép megfeledkeznem. A cselekmény lelassul, és jobban a karakterek kerülnek a középpontba. A történetvezetés helyébe az egyes szereplők kapcsolatai, életükben bekövetkezett szakadások, drámák és lelki törések kerülnek előtérbe. Az emberi életre nyíló számtalan ablakot tár ki az írónő. Van itt: egymásra találás, bimbózó vonzalom, elveszettnek hitt szerelem, szakítás, halál, reménykedés, fájó csalódás, mérhetetlen veszteség. Az írónő játszadozik a szereplői érzelmi skáláival, és közben borzolgatja az olvasó idegeit is. Lélektanilag rendkívüli hatással bírt eddig is, most a mini történések a történetben szálakkal még inkább finomított, és csiszolt a technikáján. Még jobban árnyalja a szereplőit, olyan oldalakat mutat meg a figurákból, amit eddig még nem láthattunk, ettől lesz még meglepetésszerűbb és meghökkentőbb a hatás. Mindenkinek szembe kell néznie a maga démonaival, és sokszor nem éppen győztesen kerülnek ki a viadalból. Furcsa volt látni Claryt, mint a legdominánsabb karaktert a történetben, ahogy kiemelkedett még Jace mellett is, mikor máskor inkább, mint egyenlő fél jelent meg. De a többiek is okoznak szemöldökráncolásokat, grimaszokat, mosolyokat, és könnyeket.

„A fiúból csak üres héj maradt, amit Clary vágyakkal, álmokkal, szerelemmel töltött meg.”

Imádtam, hogy kettévált a nagy csapat, és osztódtak „jók” és „rosszak” táborára. A leginkább Clary és Sebastian jeleneteit élveztem. Hogy miért? Mert Clary amúgy is roncsolódott lelke folyamatos kétségeknek, meglepődéseknek és játszmáknak volt kitéve. A két testvér kapcsolatának formálódását élvezet volt olvasni. Clare Sebastian alakjával annyi kérdést, fejtörést, bosszúságot, gyűlöletet, szánalmat és még sorolhatnám mennyi érzést vált ki, hogy már ezért egy fogalom a srác. Nem osztályozható, gonosz, és üres, de makacs, hisztis, úgyhogy nem egy igazán vezető, bad ass fő gonosz. Szeretetéhes és vágyódó, közben pedig nagyon, de nagyon beteg. Talán ő a legösszetettebb és legösszetörtebb szereplő, aki senkinek sem kell, mégis tartozni akar valahova és inkább a könnyebb utat választja. Számomra még mindig megfoghatatlan, úgyhogy végső ítéletet majd csak a hatodik kötet után tudok róla mondani. Apró dolgokkal fogott meg magának Clare, a töretlen gyönyörű leírásával, amik a színeikkel magukba szippantanak, és sodornak szavakon, mondatokon és lapokon keresztül. A világgal, amiből nem tudok szabadulni, és nem is akarok, még ha a folytatások olyannak érződnek is mintha erős fanfiction alkotások lennének. Megmarad a kedvenc írómnak, és mint eddig mindig, most is töretlenül várom a következő alkotását.

„- És mi van, ha én ölöm meg?

- Az én szívem a te szíved – felelte a fiú. – Az én kezem a te kezed.”

Összefoglaló a számomra „LEG…” pillanatokról és szereplőkről. FIGYELEM! SPOILER VESZÉLY! TOVÁBBOLVASÁS CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE!

A legkétségbeesettebb veszekedés: Alec és Magnus között a kapcsolatukba befészkelődő harmadik félről: a  hallhatatlanságról

A legfájóbb jelenet(ek): folyamatos szembesülés a kiüresedett Jace-el

A legfeszültebb jelenet: Sebastian és Jocelyn találkozása

A legédesebb jelenet: Simon esti meséje Izzynek

A legviccesebb jelenet: Izzy részegen

A leg „de behúznék egyet” jelenet: Sebastian és Clary véres, verekedős jelenete

A legmeghökkentőbb jelenet: Magnus és Alec szakítása

A leg ” nem döbbentem meg” jelenet: Jace életben marad

A leg „nem tudom hova tenni” jelenet: Maureen ténykedése, és bejelentése

A legátütőbb mondat: „Azt kérdezted, kié vagyok.”

A leg feleslegesebb páros: Maia és Jordan

A legsemlegesebb szereplő: Maryse

A leg „de megszottyongatnálak, mert olyan szerencsétlen vagy” szereplő: Alec

A leg „nem tudlak hova tenni” szereplő: Sebastian

A leg „nem szeretlek” szereplő: Jocelyn, a Tündérek udvarának királynője

A leghiányoltabb karakter: Luke, Church

A leginkább „együtt szeretnélek látni” páros: Simon/Izzy, Sebastian/Clary

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„- Simon?

- Igen?

- Mesélsz nekem valamit?

A fiú pislantott egyet.

- Mit meséljek?

- Olyat, amiben a jófiúk győznek, a rosszfiúk meg veszítenek. És halottak is maradnak.

- Aha, szóval valami hagyományos mesére gondolsz? – kérdezte. Kutatott az emlékeiben. A klasszikus meséknek csak a Disney-féle változatát ismerte, és először a kis hableány jelent meg előtte a kagylóból készült melltartójával. Nyolcéves korában kicsit bele volt zúgva Arielle-be. Nem mintha ez lett volna a legmegfelelőbb pillanat, hogy erről említést tegyen.

- Nem. – Isabelle hangja alig volt több sóhajtásnál. – Azokat tanuljuk az iskolában… A varázslatból sok minden valódi… mindegy. Olyat szeretnék, amit még nem ismerek.

- Értem. Tudok egy jót. – Simon megsimogatta Isabelle haját, a lány pillái a nyakát csiklandozták, ahogy becsukta a szemét. – Réges-régen, egy messzi, messzi galaxisban…”