Harakiriző agysejtek, vagy amit Lauren Kate Kín-zóeszköze okoz

„Földi pokol. A világ ilyen Luce számára barátja, Daniel, a bukott angyal nélkül. Egy örökkévalóságig tart, hogy egymásra találjanak, ám a fiú bejelenti, most mennie kell. Csak annyi időre, míg kézre keríti a Kitaszítottakat… azokat a halhatatlanokat, akik Luce-t meg akarják ölni. Daniel Luce-t a kaliforniai sziklás tengerpart egyik iskolájában, a Shoreline-ban rejti el, ahová rendkívüli tehetségek csoportja jár: a Nefilim, bukott angyalok és emberek leszármazottai. A Shoreline-ban Luce megtanulja, mik azok az árnyékok, és hogyan használhatja fel őket arra, hogy előző életeibe belepillantson. Mégis, minél többet tanul Luce, annál inkább gyanítja, hogy Daniel nem avatja be mindenbe. Rejteget valamit…, valami végzeteset. Lehet, hogy a Daniel által elmesélt múlt voltaképpen nem igaz? Lehet, hogy Luce számára végül is mást szán a sors? A lebilincselő FALLEN (Kitaszítva) sorozat második könyve…, melyben a szerelem mindent túlél.”

Honnan:

Volt egy szörnyű kalandom a Fallennel, így úgy gondoltam tovább kínzom magam. Éljen a mazochizmus!!!

Gondolatok:

Ritkán mondok ilyet, de most mégis: kár volt Lauren Kate-et megismertetni a betűkkel, még hatalmasabb vétek pedig, hogy rávezették arra, hogy csupán toll és papír felhasználásával ezeket a betűket felhasználva, szavakat, mondatokat sőt ne adj isten történeteket is megtanuljon írni. Igen kimondom vétek volt megtanítani ezt a nőt írni! És annak, aki ezt a bűnt elkövette kártérítést kellene fizetnie az „író” minden egyes kinyomtatott, eladott és elolvasott könyve után. Hogy miért, mert egyszerűen ÉRTÉKELHETETLEN ez a könyvnek álcázott valami, amit ez a nő elkövetett. Majdnem egy év kellett ahhoz, hogy folytassam a sorozatot, amelynek első darabja is sokáig tartó fejfájást okozott, mint valami rossz italtól való soknaposság. A folytatás sem kímélte az agysejtjeimet, új mottóm a fülszöveg nyomán „A szerelem túlélte, de a szürke állományom katapultált.”. És hogy miért is szenvedtem végig ezt a több száz oldalas „csodát” a rossz tapasztalatok ellenére? Mert mazochista vagyok, és az idő kicsit megkoptatja az élményeket, mellesleg a könyv szerepelt a 2013-as várólista csökkentő polcomon. A történet végére pedig megkönnyebbültem, hogy onnan végre lekerült. Szentségtörésére az irodalomnak és az írásnak ez a nőszemély még elkövetett több hasonló, ha nem ennél is minősíthetetlenebb – ez csak belső megérzés, és női ösztön (ami 95%-ban biztos)- történetet, amiket előre láthatólag szintén egy-két éves kiheverés után veszek a mancsaim közé. Amit kifejezetten sajnálok azon felül, hogy találkoztam ilyen formában a sorozattal, hogy kihasználatlanul marad nem csak a Tormentben hanem már a Fallenben is annyi elem, amit az írónő saját magának alapoz meg, csak annyira ötlettelen és sekélyes, hogy ezeket képtelen kiaknázni. Pedig bombaszikus dolgokat lehetne vele kezdeni.

„Luce azonnal Danielre gondolt, arra, hogy milyen kapcsolatot szeretne vele. Nem érezte, hogy túl sok szerepe van abban, mi lesz kettőjükből, de szerette volna, ha van.”

Még a „könyv” első felében elkezdtem a szokásos módon összeírni a felmerülő észrevételeimet, azonban azok olyan ütemesen nőttek ki a fehér papír síkjából, mint gyilkos galócák az Elvarázsolt erdőben. És szerintem nem okozok megdöbbenést senkiben, hogy gondolataim gyűjteménye negatív ítészi valómat tükrözték, mellettük ördögfejek, síró smiley-k és akasztófák sorakoztak. Ebbe viszont két oldal után beleuntam, miközben a történetben még csak 50 oldalnál se tartottam. Úgy döntöttem, hogy hagyom magam sodródni az árral, hátha valamilyen kellemes rafting élménnyel gazdagodom, amire még csak nem is számítottam. Jelentem nem történt semmi váratlan! A könyvnek álcázott tárgy hozta a papírformát, aszerint, amit az első bűntény után vártam tőle. Talán egy pillanat volt az utolsó fejezetekben, amikor azt hittem, hogy mindjárt lesz valami, mindjárt jön, de mégse jött semmi… Mint egy teljesítésképtelen szerető, aki a külcsín alapján ínycsiklandónak és kívánatosnak ígérkezik, tele sejtelemmel, érzékiséggel, és nagy löketnyi huncut gondolattal, a sorsdöntő pillanatban viszont csak egy felfújt rózsaszín lufi, ami gyorsan kipukkan, és még takarítanunk is nekünk kell utána…  Igen ez a könyv ilyen gondolatokat hoz ki az emberből, az unalom sok mindenre képes.

„- Úgy értem, hajdanán, mikor tudod, Daniel még odafönn volt, és engem választott. Engem, az összes földi lény közül...

- Hát, akkor valószínűleg még sokkal kisebb volt a kínálat... jaj! - Luce meglegyintette. - Csak próbálom oldani a hangulatot!”

Ami ezzel az irománnyal kapcsolatban először ötlött fel bennem, hogy én vagyok az oktató, aki most értékel egy kiadott fogalmazást. Adott egy téma, ebbe meghatározott elemeket és jeleneteket bele kell építeni, de a többi a diákra van bízva. A kivitelezés pedig, amit Lauren elkövetett 1-es alá. Másképp nem tudom egyszerűen megmagyarázni azokat a beerőszakolt jeleneteket a történeti szálba, - amiknek 1) semmi lényeges hatásuk nem volt, 2) cselekmény szempontjából nem illettek oda, 3) egyszerűen megerőszakolták a szereplőt, olvasót és magát a sztorit is - mint hogy előre meghatározott elemek voltak, amiket bele kellett passzírozni valamilyen módon a történetbe. Lelki szemeim előtt látom Laurent, aki mint a Twistben ül egy pörgettyű előtt és kiforgatja magának, hogy melyik jelenetet hányadik oldalra illessze be: „Van nekem egy levegőben táncolok az angyal pasimmal cukker jelenetem, na hova kerül hova, a tengerparti sütögetős jelenethez, vagy a „végső” nagy küzdelemhez, jajj de izgi, hol áll meg a nyíl…” Hogy ezekre miért volt szükség? Mert a két főhős elszakad egymástól, de hát nem maradhatunk édes romantikus jelenetek nélkül, amik közöttük bontakoznak ki, mint bazsarózsa szirmai. És bár merően illogikus, és őrült dolog, hogy ezek ketten pont akkor, amikor az életveszélyes helyzetek elkerülése végetti rejtőzködés, a megfigyelések és nyomkövetések miatti távolmaradás korszakát kellene egy rövid ideig megélniük, szinte napi kapcsolatba kerülnek. Mégis ez történik. A logika eddig sem volt egy mondatban említhető szó az írónő nevével, azonban most még inkább megerősített abban, hogy számára is teljesen kusza és átláthatatlan, hogy végülis mi a fészkes fenét akar kezdeni ezzel a történettel, magukkal a szereplőkkel, vagy egyszerűen azok gondolataival pl.: „Daniel is bocsánatot kérhetne. Készíthetnének együtt limonádét vagy bármi mást.”

Luce olyan, mint egy személyiséghasadásos, sokszor amnéziás, buta, értetlen lány, akit legszívesebben fejbe vágnál egy vaslapáttal, hátha akkor az ellentétét tenné minden egyes zagyva gondolatának. Minden egyes szereplő olyan, mint ha sablon alapján készült volna, bár ezt már megszokhattuk. Árnyalatok, vagy érzéseket egyikük sem közvetít. A humorral bár próbálkozik, az végig megmarad próbálkozás szintjén. Ami még mindig nagyon fáj az Luce és Daniel állítólagos „örök szerelmi szála”, ami a kezdeti nyálas hangvétel után most már a szánalmas kategóriából a bosszantó osztályba lépett egy fokozattal lejjebb. A kettejük viszonyában felmerülő kételyekben és fejtörésekben, mint máshol már tapasztaltam ezen a téren is az ésszerűtlenség jellemző. Néha Luce fejében, ahol szexi félmeztelen fiúk képe lakik, néhány pókhálóval és egy be/kikapcsoló gombbal szimbiózisban, mintha megpróbálta volna valami kis szikra begyújtani önmagát, de valószínűleg annyira kevés volt az oxigén és túl sok a felgyülemlett endorfin, hogy ez lehetetlenné vált. Mindazonáltal az írónő nem csak a szereplőit teszi szerencsétlenné, hanem egyúttal ezzel a „szerelmi történettel” magát az olvasót is lealacsonyítja. (Komolyan 4 találkozás, egy életen át tartó kárhozott szerelemi maszlag és ettől már rögtön fellobban a szerelem? Barney Stinson felvehetné a Taktikai könyvébe új elemként.) Olyan apró részleteken már meg se lepődtem, mint a jachton lévő félretett vitorlák, vagy a befestett haj miatti lélek fel nem ismerése, hiszen az első kötetben szereplő medence a templomban építészeti kivitelezése után ezek már labdába se rúghattak. És igen, nem maradhatott ki, megint voltunk a medencénél, hiszen teljesen logikusan egy nyitott, általában mindig emberekkel teli térre érkezik meg egy árnyon keresztül utazó, és nem egy rejtett szobába, hogy senki ne vegye észre. Lauren valahol olvashatott a részletgazdag írásmódról, amelyet úgy próbál meg elérni, hogy teljesen felesleges mozzanatokat színez ki szintén felesleges elemekkel pl.: „Szemüvegét beletörölte egy monogramos zsebkendőbe, és félrehúzódott.” A szenvedésről teljesen más elképzelésekkel bír, így biztos én is jobban éreztem volna a kínlódást, egy kaliforniai wellness szállóhoz hasonló extrán felszerelt tengerparti bentlakásos iskolában. Úgy szenvedőbben tudnám én is a könyvel a kezemben azt mondani, mint Luce Danielnek: „Azért nekem sem annyira könnyű itt!”

„És ez őrjítő, mert azt jelenti, hogy mindketten csak úgy teszünk, mintha. Egy több ezer éves tündérmese alapján, melyet egyikünk sem tud alátámasztani.”

A legjobban akkor járt volna mind az írónő, mind az olvasóközönség, hogy ha az alapvetően jó, érdekes és igen izgalmas ötletét valaki olyannal osztotta volna meg, aki írni is tud, nem csak mondatokat egymás után pakolni. Bár ebben az esetben nem az ő neve virítana a borítón. Maybe next time Lauren. Maybe!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„VÉGE"