Alma Katsu: Halhatatlan

„Mindenféle kifogással előállhatnék, mint például, hogy akkoriban így mentek a dolgok, hogy a feleségek számítottak arra, hogy a férjük félrelép. Vagy hogy Jonathan ilyen típus volt, és nekem ezt el kellett fogadnom. De nem ez az igazi oka... Nem tudom, hogy magyarázhatnám el. Mindig is azt szerettem volna, ha úgy szeret, ahogy én őt. Szeretett engem, tudom, hogy szeretett. Csak nem úgy, ahogy én akartam. És nem különbözik annyira azoktól az emberektől, akiket ismerek. Az egyik partner soha nem szereti eléggé a másikat ahhoz, hogy

felhagyjon az ivással, a szerencsejátékkal vagy a nőügyeivel. Az egyik fél mindig az, aki ad, a másik az, aki elvesz. Aki ad, azt kívánja, bárcsak ne vennének el tőle többet.”

Honnan:

Nagyon megtetszett a történet ismertetője, a kötet borítója pedig rendkívül kifejezőre sikerült. Annyira bele lehet feledkezni a fedlapba, elmerengeni a felvillanó gondoltok között, belegondolva számos felkapott ötletbe a cselekménnyel és a szereplőkkel kapcsolatban, hogy közben megfeledkezünk, arról a puszta tényről, hogy egy könyvet fogunk a kezünkben, és ha lapozunk párat megfejthetjük azt, ami annyira magával ragadta a képzeletünket. Csodálatos.

Gondolatok:

Megfoghatatlan. Ez az a szó, ami folyamatosan motoszkált a fejemben, miközben róttam a sorokat, faltam a betűket, mígnem mind elfogyott. Megfoghatatlan, az az erő, esszencia, ami az olvasót magához vonzza, leköti, és nem engedi el, amíg be nem fejezte. Miközben a kötetnek vannak hibái, taszító részei, gyengeségei és még személyisége is, amit nem biztos, hogy mindenki megszeret.

„Határozottabban kellett volna harcolnom ellene, de talán az sem segített volna, mert az ember igaz természete mindig győzedelmeskedik.”

Érdekesek a történetben felvillanó nézőpontváltások, hiszen míg Lanny nem kezd el mesélni élete történéseiről, mint kívülállók E/3-ban követjük nyomon annak az estének a történéseit, amikor Luke megismerkedik a sokkos állapotban lévő lánnyal. Lanny meséjével viszont mint valami ködszerzetet magával ragadja az olvasót a múltjába, hogy kövesse minden lépését, gondolatát és érzését. Azonosulni a szereplővel szinte lehetetlen. Számomra az a fajta megszállottság, amit Jonathan felé táplált életidegen, mégis kifejezi az emberi érzéseknek végtelenített tárházát. Egy halhatatlan szerelmi történet, ami minden csak szerelemtől mentes. Lanny az a karakter, aki hallgat az érzéseire, és nem engedi, hogy bármi vagy bárki is azoknak a beteljesülésének útjába álljanak. Azért, hogy azt elérje bármire képes, és itt a bármit szó szerint értelmezhetjük. Mindeközben az érzései, az a fajta mély ragaszkodás, amivel gyermekkori szerelme iránt táplál, annak botlásai ellenére is teljesen, és végérvényesen viszonzatlanok. Ezt az olvasó már Jonathan bemutatásánál érzékeli, és valahogy Lanny is tisztában van mindezzel, mégsem engedi el sem a fiút, sem a reményt. Nem egy tipikus szerelmi történet. Inkább egy történet ahol az egyik fél teljesen feláldozza magát, mindenét feladja azért, hogy a másik kedvére tegyen, vagy annak életében felbukkanó bukkanókat elsimítsa, miközben nem kap és nem is fog kapni semmit. Lanny élete sodródás a normalitásból az abnormalitás felé. És talán ez adja a történet kulcsát, hiszen az olvasó az emberi érzések alfáját és omegáját megélheti.

„Hinnem kellett abban, hogy az én szerelmem legyőzi Jonathan irántam érzett szerelmének minden tökéletlenségét; a szerelem, végtére is, hit, és a hitet próbára kell tenni.”

A másik vonzó és egyben taszító tényező Adair. A rengeteg kritika után egy komplex de tébolyult személyiségű, titokzatos, szadista szörnyeteget vártam, aki kéretlenül is beköltözik a gondolataim közé játszadozni az agysejtjeimmel, amíg kénye kedve úgy tartja. És bár igen, tébolyult, megszállott, perverz és szadista, mégsem hagyott bennem olyan mély nyomokat, mint hasonlóan önhitt és ego-hatalommán karaktertársi, akikkel eddigi könyvélményeim során találkoztam. A könyv gyengesége számomra az Adair mítosza körüli titok volt, pontosabban annak egyszerűsége. Így még mielőtt elnyomó vendéglátó gazdánk ki tudta volna villantani foga fehérjéjét hősnőnk felé én már mérlegre állítottam magamban, és bukásra ítéltettem. Hab a tortán, hogy Adair meséje körülbelül a könyv felénél veszi kezdetét, így a történet második felében a korábbi izgatottságot, és szóhabzsolást felváltotta a szkepticizmus, és az olyan mondatok hajtogatása, mint pl.: „Ha tényleg igazam van, hatalmasat csalódok az íróban!”. És igen megtette. És igen csalódtam. A könyv ezt követő brutalitásai, játszadozásai már nem tudtak mélyen érinteni, hiszen nem kellett törnöm a fejem a karakter összetettségén, mozgatórugóin, vagy azokon a megbújó pszichés fantomok árnyékain, amik kiváltották belőle ezt a fajta ősi kegyetlenséget. Így míg az olvasóközönség hőzöng, fújol, én tényszerűen kezelem azt, amit az írónő tényszerűen közölt, akárhogy is próbálkozott beburkolni színes fátylak kavalkádjába azt.

„Mert nem megtenni nehéz a szörnyűségeket... hanem együtt élni velük.”

Hibája ellenére viszont mélyen érintett a történet mondanivalója. Az pedig még módfelett simogatta a lelkem, hogy Anne Rice vámpírjai nélkül is lehet az élet és az érzelmek filozófiájáról, szövedékéről elgondolkodtató regényt írni. A Halhatatlan a leggyakoribb fantasy klisék nélkül ér váratlan, fájdalmas érzéseket és felismeréseket az olvasóban, bizonyítva, hogy halhatatlanság sokszor nem ajándék, hanem a veszteségek gyűjtőkatlana.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Gyakran magunk visszük magunkat a romlásba.”

„Most már tudom, hogy csak egy bolond keres bizonyosságot a szerelemben. A szerelem oly sokat követel tőlünk, hogy cserébe megpróbálunk garanciát szerezni arra, hogy kitart. Állandóságot követelünk rajta, de ki tehet ilyen ígéreteket? Meg kellett volna elégednem azzal a szeretettel -a barátsággal, a toleranciával amit Jonathan gyermekkorunk óta táplált irántam. Az a szeretet örökkévaló volt.”

„Jonathan volt a mindenem, és minden, amit akartam. Ha elveszítem, értelmetlen lesz az életem, és számomra sajnos már csak az élet maradt.”